A szóbeli erőszak kategóriái 2. Ellenkezés

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve így ír erről:

"A bántalmazó ellenfélnek tekinti partnerét. Hogy merészel az övétől eltérő nézetet vallani? Ha partnere másképp látja a dolgokat, a bántalmazó úgy érzi, elveszítette fölötte az uralmát, tehát azt választja, hogy vitába száll gondolataival, érzéseivel és élményeivel. A szóbeli erőszak kategóriái közül az ellenkezés igen romboló a párkapcsolat szempontjából, mivel útját állja a megbeszélés minden lehetőségének, következetesen tagadja az áldozat élményeit."

Hát, erre rengeteg példát tudnék hozni, de az az igazság, hogy egy idő után már nem fejtettem ki, ha valamiről más volt a véleményem, mert tudtam, hogy hogyan fog reagálni. Inkább mindenben egyetértettem, vagy megtartottam magamnak, ha más volt a véleményem. Egyébként is olyan vagyok, hogy a nem fajsúlyos kérdésekben inkább engedek. Nem éri meg a fáradságot a vita. A másik elvem, hogy felmérem, kinek fontosabb a dolog: nekem vagy a másiknak, és aszerint hozok döntést, hogy annak kedvezzen, akinek fontosabb. Ezért meg is kaptam a kritikát, hogy "túl szelíd vagy, veled még veszekedni se lehet" vagy: "ne legyél ennyire konfliktuskerülő" és: "állj ki magadért a munkahelyeden"

Egy területen azonban nem tudtam annyiban hagyni a dolgot: a gyerekek nevelése kapcsán. Láttam, hogy mennyire szenvednek, ha kiabált vagy trágárul beszélt velük, ha korlátozta őket valamiben, vagy kritizálta, fenyegette őket, megszégyenítette őket mások előtt, nem tartotta be a nekik tett ígéreteket, parancsolgatott kérés helyett, ellentmondásosan viselkedett velük: "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek", aztán pedig az egészet tagadta és elkendőzte: "ti még nem hallottatok engem kiabálni" vagy: "csak nevellek benneteket, hogy a javatokra váljon" (ezek mind a szóbeli erőszak kategóriái). Szóval, a gyerekekkel kapcsolatban (nem mindig, de ha nagyon durva volt, akkor igen) néha kifejtettem az ellenkező véleményemet. Az első alkalommal azt mondta, hogy többet ne mondjak neki ellent, mert lerombolom a gyerekek előtt a tekintélyét. Ettől kezdve négyszemközt beszéltem meg vele ezeket, de mindig hasonlókat mondott:

"Már megint véded őket!" 

"Mindig találsz felmentést a részükre!"

"Jó, engem nem érdekel, akkor váljon ilyen-olyan-amolyan ember belőle, majd jól elkerülik az emberek, mert nem lehet megmaradni mellette."

"Oké, nem kellett volna csúnyán beszélnem, de mindig úgy kihoz a sodromból!"

"- Miért nem szólsz rá?

- Miért szólnék rá, hiszen nem csinált semmi rosszat"

- Persze, mert te nem vállalod fel a konfliktusokat!

- De hát, nincs is konfliktus"

"- Miért  nem szóltál neki, hogy rakjon rendet?"

- Szóltam.

- Dehogy szóltál!"

"Nem bírom a gyerekeidet!"

És a legvégén:

"Már nem nulláról, hanem 95%-ról indul bennem az ideg, ha csak meglátom a fiadat!"

Az én gyerekeim se jobbak, se rosszabbak, mint más gyerekek. A fiam osztályfőnöke szó szerint ezt mondta: "olyan jó természete van". A lányom pedig már felnőtt, okos, éretten gondolkodik, és az utóbbi 2 évben már csak a "túlélésre játszott", vágta a centit, hogy mikor mehet kollégiumba, és hacsak nem volt iskola, a barátjánál volt. Begubóztak a szobájukba, csak enni, inni és vécére jöttek le. Ha mégis lemerészkedtek, előfordult, hogy valamilyen ürüggyel visszazavarta őket. Pl.: "csak akkor jöhetsz le, ha rend van a szobádban". Ha adtak egy puszit, vagy átöleltek, és a bántalmazó látta, rájuk förmedt: "mit nyalod-falod anyádat?". Ha a fiam megfogta a kezem az utcán: "ne fogd már anyád kezét az utcán 14 éves létedre". A bántalmazó általában kint volt, én a földszinten, a gyereke meg a szobájukban. Ez volt nálunk a családi élet.